"Az Úr adta, Az Úr vette el! Áldott legyen az Úr neve!" (Jób.1:21.)
"Mert tudom, hogy az én Megváltóm él, és végezetül az én porom felett megáll, és miután ezt a bőrömet megrágják, testben látom meg az Istent!" (Jób.19:25-26)
Ezeket a szavakat egy édesapa mondta 3000 évvel ezelőtt, amikor egyszerre elveszítette minden gyermekét, nem sokkal utána minden vagyonát és földönfutóvá lett; majd az egészségét is és rettenetes szenvedéseket kellett kiállnia. Jób volt ez a nagy szenvedő.
Egy sor kérdés támadt a szívében:
- Miért kell az embernek szenvedni?
- Miért kell az istenfélőnek is szenvedni?
- Miért kell nekik sokszor még többet szenvedniük, mint az istenteleneknek?
- Mi követi még ezt a sok bajt, ami most rászakadt?
- Kinek jó mindez ami történt?
- Vajon hogyan lehet, hogy Isten ebből valami jót fog kihozni?
Aki ismeri Jób könyvét és történetét, az tudja, hogy egészen illetlen kérdéseket is föltett Istennek. És mivel becsületes ember volt, amely kérdésre nem tudott válaszolni, arra azt mondta, hogy nem tudom! És a sok "nem tudom" után hangzott el az, amit így olvastunk a 19. részben: "de azt tudom...!"
Volt két dolog, amiben egészen bizonyos volt. És ez most nekünk is adhat reménységet, tartást, még hitet is, ha komolyan vesszük, mert valószinű, hogy bennünk is sok olyan kérdés szólal most meg, amelyekre nincsen kielégítő válaszunk.
- Miért kellett e gyermeknek ilyen korán elmennie?!
- Miért kellett rövid életén át is betegség terhét hordoznia?
- Miért ilyen hirtelen távozott tőlünk?
- És miért történik mindez egy istenfélő családban?
És így tovább, mondjuk csak ki a kérdéseinket, ha vannak. Csak Istennek mondjuk ki! Mert ezekre egyedül csak Ő tud választ adni!
Ha becsületesek vagyunk, nekünk is azt kell mondanunk sok kérdésünkre, hogy "nem tudom!"
De vajon tudjuk-e úgy folytatni mint Jób: hogy ezt sem tudom, azt sem értem; valamit azonban egészen bizonyosan tudok! És ebben a szellemi-lelki földrengésben, - amit a veszteség, a nagy próbatétel jelent - ebben a két bizonyosságban megkapaszkodva menni tovább.
Mi volt az amit Jób tudott? Az egyiket így mondja:
"Tudom, hogy az én Megváltóm él!" Jób még nem a Megváltó Jézus Krisztusra gondolt. Legfeljebb csak arról teszt tanúságot, hogy Istenben olyan biztos támasza van. Akire mindig számíthat. Elhagynak emberek, mit árt ha Ő szeret, töröld le könnyedet Jézus veled! Ez a bizonyosság szólalt meg ebben a rövid, de annál hangsúlyosabb vallomásban. Jó tudnunk, hogy ez egy csodálatosan szép, gazdag szó, amit itt a Biblia eredeti szövege használ: a Megváltó. Az volt az a legközelebbi rokon, akihez mindig, minden körülmények között odafordulhatott az ember. Akit éjszakai álmában is föl lehetett verni, ha akkor támadt baj, és akkor jött és segített mindennel, amivel csak tudott, mert ő volt a "goel", a megváltó, a segítő, a szabadító. Akkor nem kell elnézést kérni, nem kell gátlást éreznie az embernek, nem kell számítgatni az embernek, hogy majd hogy viszonozom Ő volt az akihez lehetett mindig segítségéit menni.Nagyon sokat jelent ez, hogy a szenvedő Jób azt mondja, hogy a láthatatlan, de nagyon is élő, létező Isten az az ő "goélja". A legközelebbi rokon, akihez akkor is kiálthat, amikor egyedül van és senki sem hallja meg a kiáltását. Aki olyan helyzetben is tud segíteni, ahol mindenki más csak egyik lábáról a másikra áll, és átéli a tehetetlenségét. Aki ennek ellenére szereti a hozzá folyamodót, hogy az sokszor nem szeretetre méltóan viselkedik. Mert nem ezt nézi, hanem azt, hogy szüksége van segítségre. És akkor segít! És az soha nem kérdés, hogy tud-e segíteni? Micsoda erőt jelenthet ez valakinek, ennyi nyomorúság közepette is, ha ezt ennyire komolyan veszi! Nekünk pedig - nem azért, hogy Jóbbal versenyre keljünk - de tényeket kell megállapítani. Mi pedig ennél többet tudunk! Tudjuk azt, hogy a láthatatlan Isten egészen közel jött hozzánk a Jézus Krisztusban. És mi Jézust nevezzük Megváltónak. Ő lett a mi legközelebbi rokonunk, Akihez mindig lehet folyamodni, akinek minden lehetséges, az is ami embereknél lehetetlen, aki ennek ellenére szeret és kész segíteni, hogy azt mi legtöbbször egyáltalán nem érdemeljük meg. Nem ezt nézi, hanem azt, hogy szükségünk van segítségre. Szükségünk van szabadításra. Azért jön utánunk, azért lett emberré, azért halt meg a Golgotán a kereszten és azért támadott fel a harmadik napon, hogy kiszabadítson minket a halálnak, az értelmetlen létnek a reménytelenségnek, a csüggedésnek, a kétségbeesésnek sokféle rabságából. Ő a mi nagy szabadítónk, Megváltónk, a hozzánk legközelebb álló.Tudunk-e hozzá ezzel a bizalommal kiáltani? És engedjük, hogy csakugyan kiszabadítson az értelmetlenségnek, a csüggedésnek, a halálnak, a bűnnek rabságából? Elmondhatjuk-e akár most, hogy csakugyan sok mindent nem tudok, de azt tudom, hogy Ő él, hogy Ő helyettem halt meg a kereszten, hogy Ő nekem is örök életet kinál. És kik tudják elmondani azt folytatásként, hogy ezt az életet én tőle hálás szívvel már el is fogadtam. És ha ma dobban utolsót a szívem, tudom, hogy hova megyek! Az én Megváltómhoz!Mert Ő megígérte, hogy aki hisz Őbenne, ha meghal is él az Egészen másként tud a hívő ember így búcsúzni, így emlékezni, így temetni, így gyászolni és így gondolni arra, nagyon józanul, hogy egyszer majd tőlünk is búcsúznak, és nekünk is át kell lépni az élet és a halál mezsgyéjét A másik bizonyossága Jóbnak az volt, hogy egyszer majd meglátom az Istent. Pál apostol azt mondja: "most hitben járunk nem látásban" Most azt kell komolyan vennünk, hinnünk, amit Isten az O igéjében nekünk elmondott. De egyszer majd színről-színre meglátjuk Őt mi is olyannak, amilyen valójában Egyszer majd minden kérdésünk teljesen fölöslegessé és értelmetlenné válik. Színről-színre fogjuk Őt látni, akik itt hisznek benne. Olyan nagy kiváltság, hogy ez mindenkinek lehetséges! Lehet itt hinni a Megváltó Jézusban. Lehet már itt - sok nyomorúságunk között - vele élni, és egyszer majd örökkön örökké vele lenni.
Harmadszor még arra a kérdésre próbáljunk választ keresni, hogy hogyan mondhatta el Jób így:
"az Úr adta , az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve!",
amikor neki tíz gyermeke ravatalánál kellett megállnia. Honnan vette ehhez az erőt. Egészen nyilvánvaló Jób szavaiból és a szentírásból, hogy csak az tudja ezt elmondani, aki nem magáénak tekinti azt, akit és amit Isten rábízott. Jób nem a sajátjának tekintette tulajdon gyermekeit, vagyonát, de a tulajdon életét sem! Úgy nézett mindenére, hogy Istentől kapta! Felelősséggel kell gazdálkodnia, de a tulajdonosa az Isten. És Ő azt csinál a magáéval amit akar. A hívő ember, az Istent komolyan vevő ember ezt komolyan veszi! Egészen más úgy engedni el a gyermekeink kezét, akár milyen értelemben is, hogy tudjuk, nem a miénk, vagy nem a mieink voltak! E gyermeket Isten rábízta két szerető szülőre, nagyszülőkre, családra, gyülekezetre egy időre! És Ő rábíz minket egymásra. Hogy lehetőleg ne rontsuk el egymást, ne tegyük tönkre, ne használjuk, ne használjuk ki egymást, hanem tegyük boldoggá. És amikor megtettük azt, amit Isten ránk bízott, akkor elveszi. De nem a miénket veszi el; a magáét veszi vissza. Ez nem csupán szemlélet kérdése. Ez egy egészen más lelkület, amiből egészen más magatartás következik. így is nehéz veszíteni. így is le kell törölni a könnyeket a szemünkről, így is sok tárgy és emlékkép, meg sok-minden reá emlékeztet még majd bennünket. így is sírhat a hívő ember is, de egészen másként sír. Tud-e úgy megvigasztalódni a szíve, hogy mint aki túl lát a láthatókon, az emlékeken, a búcsún a ravatalon, a könnyein, és látja a Megváltót. Azt akié ő is meg mi is mindnyájan. Azt, aki életnek és halálnak, élőknek és holtaknak Ura. Azt, aki jobban szeret mindnyájunkat, mint ahogy mi egymást szeretni tudjuk. Legyünk őszinték és becsületesek! Magunkhoz is, egymáshoz is. És amit nem tudunk, arról valljuk be, hogy nem tudom. Vizsgáljuk meg most, amikor elbúcsúzunk e gyermektől, hogy van-e valami, amit egészen bizonyosan tudunk? Például azt, hogy: tudjuk-e, hogy Jézus Krisztus él. Ő tudja, hogy mit csinál. Tudja, hogy miért adta Őt, tudja, hogy miért vette el, tudja, hogy mit akar velünk és hogy tehet minket boldoggá és Ő nekünk is örök életet készített. A miénk-e már ez az örök élet? Ő nekünk is vigasztalást, békességet és reménységet kínál most is. Azt üzeni, hogy az űrt, amit az ő távozása sokunk életén hagy, azt Ő maga, Jézus Krisztus akarja kitölteni. Engedjük-e?
Ezzel a reménységgel lássunk túl valóban a láthatókon és így kérjük most Isten vigasztalását imádkozva:
Édes Atyánk! Mi sok mindent nem értünk. Bocsásd meg, hogy ennek ellenére mi annyit okoskodunk, kételkedünk, nagyképűsködünk ahelyett, hogy őszintén megvallanánk neked, hogy ezt sem értjük, azt sem értjük. És kérünk, hogy bizonyos alapvetően fontos igazságokban bizonyosakká tegyél minket. Köszönjük, hogy mi is tudhatjuk Jézus Krisztus, hogy Te élsz. Köszönjük, hogy Te egészen bizonyosan meghaltál e gyermekért is, és mindnyájunkért. Köszönjük, hogy feltámadásoddal utat nyitottál nekünk vissza a mennybe, az igazi, a teljes örök életbe. Köszönjük, hogy most is fölemeled a tekintetünket a láthatókról és megtanítasz hinni. Köszönjük, hogy azt is ígérted, hogy látni is fogunk színről-színre téged, a végső és legteljesebb valóságot, és ott nálad találkozunk majd azokkal, akik benned hittek. Kérünk tégedet, hogy légy most nagyon közel azokhoz, akiknek leginkább fáj a búcsú és valóban Te töltsd ki mindannyiunk életébe vigasztalásod. Adj békességet ahhoz, hogy higgyünk neked! Taníts meg így élnünk sok nehézség között is reménységgel élni, most reménységgel gyászolni és egyszer majd ha minket hívsz, reménységgel hozzád haza menni. Ámen.

Isten velünk viszont látásra!
Boldog útjain kegyesen,
Hű kezével Ő vezessen;
Isten velünk viszont látásra!

Hogyha itt tán nem is:
Ott az égi honban fenn,
Jézusunk keblén,
Isten velünk viszont látásra

Cseri Kálmán
Református lelkész.