Nyulak Gézáné, Margitka vagyok, 1960-ban kötöttem házasságot férjemmel Nyulak Gézával. Olyan családba kerültem, ahol az Úr életét vagy születését, csak az ünnepnapok jelentették. Én egy református szegény paraszt család negyedik gyermeke voltam. Apám presbiter volt, így gyerekkoromat úgy élhettem meg, hogy Isten közel állt hozzám. Házasság kötésem után minden megváltozott, s a 6-7-ik évben kiderült, tévedés volt, de már késõn, mert a két fiúgyermekem már megszületett. Bennem a válás lehetõsége fel sem merült, el sem tudtam képzelni, hogy a két fiam csonka családban nõjjön fel. Inkább nem foglalkoztam a férjemnek, a gyermeknevelés iránti felelõsség kibúvása alól, valamint a család, érdektelenség miatti elhidegülésével. Én mindent vállaltam azzal, hogy majd én megmutatom! Megmutatom, hogy egyedül is felnevelem gyermekeimet, és mindent meg fogok adni nekik, még az apai szeretetet is pótolni fogom, mert csak nekik élek. Ez nem okozott nagy megterhelést, hisz rendelkeztem egy biztos megélhetést nyújtó munkahellyel, valamint egy szülõi-testvéri háttérrel, akik mindenben a segítségemre voltak. A problémám akkor kezdõdött, mikor a nagyobbik fiam 20 évesen kikerült az életbe. Olyan barátok közzé, kiknek a szülei milliomosok voltak, minden márkás dolgokat megvettek a gyereküknek, sõt még az éjszakai élet anyagi feltételeit is biztosították. Ekkor már tudtam, hogy valamit, valahol elrontottam. Gyermekem ezekközt a barátok közt sodródott. Azért írom, hogy sodródott, mert neki pénze nem volt, kereste a helyét. Munkahely, munkahelyt követett, mert egy sem volt megfelelõ, mert sehol sem keresett annyit, hogy barátaival felvegye a versenyt, de nem lett büntetett elõéletû, amitõl nagyon féltem. Így teltek az évek, s ez minden energiámat lekötötte. Közben pedig nem foglalkoztam azzal, hogy kisebbik fiam 20 évesen nõsülni készül, és az sem érdekelt, hogy a férjem már rég mással él. Én tovább fojtattam a sorssal a saját harcomat gyermekemért, hogy megmutassam az embereknek, a férjemnek, hogy mire vagyok képes, de most már igazán egyedül. Szüleim eközben meghaltak, férjemtõl 1991-ben törvényesen is elváltam, 1992 novemberében pedig örökre, mert meghalt. Most visszagondolva is hálát adhatok az Úrnak, hogy a kisebbik fiammal nem volt semmi problémám, a lehetõ legjobb és megértõbb gyermek volt. A fiam életébe 1993 augusztusában egy asszony jött, egy társ, akkor úgy láttuk, hogy õ a megoldás a további életünkhöz. Együtt éltünk. Õk tervezgették életüket, nevelték az élettárs korábbi kapcsolatából született kisfiút, aki hat hónapos volt, amikor hozzánk került. Gyermekembõl stabil munkaerõ lett, felhagyott a korábbi életvitelével, így éltünk öt évig, s a hatodik évben mikor már én is látni véltem az alagút végét, hogy most már talán minden rendben lesz, 1998 október 1-én közúti baleset érte és meghalt. Ekkor minden felborult köröttem, én az Urat vádoltam, hogy hol van? Milyen Isten az, aki egy anyától elveszi a gyermekét? 
Majd a temetés napján, a fiam koporsójánál a nagy fájdalmamban az ÚR, az Õ Igéje felé fordította figyelmemet. Így szólt az üzenet: „Csak egy pillanatra vettem le rólad a szememet és megtörtént a baj. Csak egy pillanatra fordítottam el tõled a tekintetemet és megtörtént a tragédia.” Az Ige hallatán felemeltem a fejemet, szívembe szorított és ekkor már tudtam, hogy itt rontottam el. Az Úr velünk volt, de nem vettük észre, nem akartuk észre venni. Pedig ez a tragédia akár korábban is bekövetkezhetett volna, hisz erre voltunk érdemesek. Elfordultunk az Úrtól, nem fogadtuk el, nem vettük észre az Õ közeledését. Gyermekeimnek sem beszéltem az Úr életérõl,  szenvedéseirõl, haláláról a bûneinkért, nem neveltem hitre õket. Ezután teljesen összeroppantam, fájdalmamban a Biblia volt az oltalmam, míg nem egy napon megszólított az Úr. „Kerestek engem és megtaláltok”(Jer.) „Ha megszomorít meg is vigasztal” (Jer. Sír.) Segítséget is küldött Szabó Marika néni személyében, aki egy olyan gyülekezetbe vezérelt, ahol szeretettel fogadtak, és önzetlenül ajánlották fel a segítségüket, hogy megismerjem az Úr igazságát, kegyelmét, szeretetét. Ez a kisvárdai Evangélikus Gyülekezet. Az idõpont pedig 1999. június. Azóta ennek a gyülekezetnek vagyok a tagja. Most már magja vagyok a 2000 októberében alakult „Reménység Asszonyai” asszony körnek. Mondhatom erre az alkalomra mindig nagy izgalommal készülök, hisz itt oly szép dolgokat mûvelünk, ami közelebb visz minket is, de reményünk szerint sok más asszonyt is az Úrhoz és az Õ dicsõségéhez. Végül említést teszek kisebbik fiam és családjával való kapcsolatomról, ami jelenleg nem konfliktus mentes. Okát nem, vagy csak részben ismerem. Az biztos, hogy nem megtérésem az oka, õk ezt a hitemet tiszteletben tartják. Én pedig szüntelenül azért imádkozom az Úrhoz, hogy õ elõttük is világosítsa meg az utat, amely hozzá vezet, hogy õk is megtérjenek, és Isten gyermekei legyenek. Mert én már tudom, hogy csak ez az egy út van, más nincs, ahol szeretetben, békességben élhetünk egymás mellett. Ehhez kérem a testvérek, akár közös, vagy egyéni imádságukat, amit szeretettel meg is köszönök.
                                                            Nyulak Gézáné Kisvárda