Drága testvéreim az Úrban. Szeretném megosztani veletek, hogyan szólított meg az Úr. Hogyan járom azóta azt az utat, amelyet Isten számomra elrendelt. Már itt az elején szeretném kérni mindannyiótokat, hogy Istenünk gondviselõ szeretetét ne tévessze szem elõl senki, mert egyedül Neki köszönhetem azt, hogy most itt vagyok közöttetek. 
    Katolikus családból származom és gyermekkoromban rendszeresen templomba jártam szüleimmel és bátyámmal. Anyai nagymamám naponta olvasta a Bibliát és együtt imádkoztak velünk addig míg kicsik voltunk. Mégsem volt számomra nélkülözhetetlen az Istenben való élet. Szerettem volna többet tudni Jézusról, csak nem találtam meg akkor, hogyan tovább. Az ipari iskolában is úgymond rendes tanuló voltam, akire mindig lehetett számítani. Nem jártam szórakozó helyekre sem. Férjemet az utolsó iskolaévben ismertem meg, és ballagásomat követõ hónapban összeházasodtunk. Mondanom sem kell, hogy ez a párválasztás teljes mértékben a mi akaratunk volt. Úgy álltam a templomi esküvõnkön, hogy elvártam az Úr áldását. Isten kétszeresen figyelmeztetett bennünket és elsõ gyermekünk, amely bûnben fogant születése után három nappal meghalt. Másnap édesapámat üzemi baleset érte és neki négy napot kellett az intenzíven feküdnie égési sérülésekkel. Talán akkor imádkoztam elõször úgy, hogy Istenem legyen meg a Te akaratod, és ha apukámnak nincs esélye köztünk maradni, akkor ne kelljen neki szenvedni…. A második fiunk 1985 januárjában született és kapott egy fertõzést szülés közben. Két hetes volt, mikor életveszélyes állapotban bevittük a nyíregyházi kórházba. Férjem akkor volt sorkatona. Ekkor mindketten láttuk, hogy Isten az, Aki ismét szól, figyelmeztet és hív. Testvérek, meg kell mondjam nem imádkoztunk közösen, csak fogadkoztunk, minden vasárnap fogunk menni templomba csak el ne veszítsük õt. A kórház anyaszállóján órákig imádkoztam az Úrhoz gyermekünkért. Nem taszított el, meghallgatta könyörgésem és az ötödik napon azt mondta a fõorvos, hogy túl van az életveszélyen. Nagyon örültünk, és bár rendszeresen imádkoztam, a kerék vissza állt a régi kerékvágásba. Éltük tovább az életünket, úgy mint azelõtt. Öt évvel késõbb 1989-ben a bátyámat közúti baleset érte és meghalt a helyszínen. Az õ koporsójánál állni már sokkal nehezebb volt, hiszen csak 28 éves volt. Isten ismét megmutatta milyen féltõn szeretõ Isten ?. Hívását láttam homályosan, de egyre erõsebb volt az életemben a kísértés is. Józsi fiam is elmúlt három éves, mikor a házasságom kezdett veszélyben lenni, amirõl én azt gondoltam, hogy „szilárd” alapokon áll. Mindketten hibáztunk, és nekem az alkohol egyre nagyobb teret kapott az életemben. Nyomorultul éreztem magam, nem voltam képes uralkodni magamon és undorodtam saját magamtól. Úgy éreztem, ennek semmi értelme. A sátán még az öngyilkosság gondolatát is elém hozta. Táppénzen voltam idegalapon öt hónapig. Volt idõm gondolkodni. Szorultságomban éreztem és tudtam, hogy egyedül az élõ Isten tud megoldást adni. Mindig a 76-os ének szövege járt eszembe :”Mint a szép hûvöspatakra a szarvas kívánkozik, lelkem Istent úgy óhajtja és Hozzá fohászkodik…”. Az Úr ismét meghallgatott, értem nyúlt és kiemelt a sárból. Ennek már tíz éve. Egy adventben rendezett nyírteleki csendesnapon szólított meg elõször igével is az Úr, amely így hangzik:  „…múlik a sötétség, és már fénylik az igazi világosság.” (1.János 2,8). Testvérek, úgy gondoltam akkor, hogy ezután már nem lesznek soha felhõk az égen, de rákellett jönnöm megint tévedtem. Az óemberem soha nem hagy „cserben”, de még csak nem is udvarias. Mindig elõre akar törtetni. Jézus Krisztust kérem, segítsen õt a keresztre utasítanom minden nap. Még arról szeretnék beszélni, hogy idén szeptember elsején valóság lett számomra egy csendeshét Biatorbágyon. Semmi kétségem nem volt afelõl, hogy Isten hívott el erre a hétre. Indulásunk közeledte egyre erõsebb támadást váltott ki. A férjem nem jár a gyülekezetünkbe és bár eleinte azt mondta: „nem baj, ha menni akarok”, indulásunk elõtti héten mégis feltette a kérdést: Te tényleg elakarsz menni, itt hagyod a családot? Olyan jó volt, hogy Istenben megerõsödve, szeretettel tudtam neki mondani, így van, ahogy mondod. A munkahelyemen, ami egy mosoda, ott is az utolsó héten vált kérdésessé a szabadságom. Halaszthatatlan volt a munka. Péntekre mindent megoldott az Úr, amiért igazán hálás vagyok. Ezek után nagy várakozással érkeztünk meg vasárnap Torbágyra. Tudtam, hogy vannak hiányosságaim, de nem láttam õket. Mennyei Atyám azzal az igével várt, hogy „… örökkévaló szeretettel szerettelek téged, azért terjesztettem reád az én irgalmasságomat.”(Jeremiás könyve 31,3). Nagyon örültem neki, mert én azt gondoltam, hogy valami feddõ igét kapok. Azután az igehirdetések hallgatva, ami délelõttönként a DE HIT-rõl szólt, délutánonként, pedig Józsefet eladják testvérei. Bizony nagyon tanácstalan voltam, mert nem láttam Isten mit akar nekem megmutatni. Kezdett összezavarodni bennem minden. Az itthoni igehirdetések annyira tisztán hangzanak, hogy kedd délelõtti áhítat után azt mondtam Pancsának (lelkészünk felesége), hogy nem látom mit akar megmutatni az Úr. Semmi olyat nem hallottam, amit eddig ne értettem volna. Ismét könyörögtem és imádkoztam, hogy ne így kelljen haza jönnöm. A délutáni csoportbeszélgetésen az volt a körkérdés kinek mi a cifra ruhája? Józsefnek is volt, neked van-e és, ha igen, akkor mi az. Éreztem, hogy ez már nekem szól. Az volt a cifra ruhám, hogy azt gondoltam én már ezeket mind tudom, amit eddig itt elmondtak. Lépésrõl lépésre mutatja meg az Úr a mai napig hibáimat. Testvérek nem vagyok biblikus feleség. Át kell formálnom a mindennapjaimat és az igei vezetésre ott méginkább szükségem van. Anyaként sem vagyok mindig a helyemen, de errõl fiaim többet tudnának mondani. Szeretném megélni egyik kedves énekünk harmadik versszakát, amely így hangzik:” Saját tervem akaratom ne legyen többé énnekem, Ne éljek többé már soha én lelkeddel élj te bennem.” Az, hogy megmutatta Isten számomra miért hívott el egy hétre, abba a csendbe, hálára indított és szeretném õt dicsõíteni, amíg lehet. Tudom, hogy Nála minden lehetséges, az én életemben is idõben meghozta a változást. Torbágyon nagyon kihangsúlyozták a HIT-ben való járást. Nekem is arra van szükségem és mindenkinek arra van szüksége. Ne látásban járj, hanem HIT-ben és megtapasztalhatod ma is a csodákat. Isten soha nem téved, soha nem késik el és soha nem ejt hibát. Tudom, hogy nem a megtért embereket kell követnem, nem õket kell szemmel tartanom, hanem személyes megváltómat, Jézus Krisztust! 
 
    Bélteczkiné Ilike