Életemnek egy nehéz szakaszát szeretném a testvéreknek elmondani, ami arról szól, hogy mennyire hadakozunk idõnként Isten akaratának teljesítése ellen. Arról, hogy milyen nehezen indulunk amikor indítani akar bennünket egy feladat elvégzésére. Nem tudom a testvérek mennyire képesek engedni Isten küldetésének, én nagyon ellenkeztem azért, mert féltettem magam. Nem szívesen állunk meg egy olyan beteg elõtt, akit szeretünk és tudjuk, hogy a sorsa visszafordíthatatlan. Az unokahúgom, aki 14 éves korában elvesztette az édesapját, iszákos édesanyjával maradt. Késõbb az édesanyja is meghalt. Hédi férjhez ment. Kisfia született. Mikor még szoptatott, kiderült, hogy daganat van a mellében. Nem tartottuk a rokoni kapcsolatot, mindent csak közvetve másoktól ismerõsökön keresztül hallottunk róla. A húgom egyidõs forma vele, õ idõnként meglátogatta. Tõle tudtuk, hogy milyen tartással viseli a sorsát és mennyire bízik a gyógyulásban. Én sose mertem meglátogatni, mert attól féltem nem tudok mint mondani, csak nagyon sajnáltam. Az utolsó idõkbe, már mind a két húgom látogatta, de én még mindig tele voltam félelemmel a vele való találkozástól. Akkoriban változtattam munkahelyet, ott is egy kicsit nehezen ment a beilleszkedés, és úgy éreztem, eléggé ki vagyok, majd megyek késõbb. Nem hiányzik még nekem egy ilyen lelki megrázkódtatás. Egyszer aztán a kisebbik húgom eljött hozzánk és mondta, hogy Isten iránt érdeklõdik Hédi, de õk nem tudnak neki mit mondani, én tudok ezekrõl a dolgokról és nem vagyok képes elmenni hozzá. Ekkor már nagyon szorongatott a dolog. Még idegesebb voltam eddig. Minden lehetõ kifogást elõvettem, azt hogy biztos a férje nem venné szívesen, ha én Istenrõl beszélnék, meg nem is vagyok felkészülve, hogy mit lehet egy ilyen betegnek mondani. Lehet, hogy csak félre vezetném. Sírtam, zsibbadt a karom, minden bajom elõjött. A férjem azt mondta, hogy el kell menni, de ha nem tudok uralkodni magamon, akkor maradjak, de felhívta figyelmem, hogy tisztában vagyok e azzal, hogy mit mulasztok. Én tudtam is, de iszonyatos félelem volt bennem, hogy milyen állapotban találom, azt tudtam, hogy nincs benne harag Isten iránt, templomba is jár a férjével és a kisfiával, de csak olyankor, amikor nincs senki ott és akkor imádkoznak. Erõt vettem magamon, és hogy butaságokat ne mondjak, hívtam a férjemet és a fiamat is, hogy kisegítsenek. Most, mikor visszagondolok, látom milyen buta voltam, mindenkitõl vártam a segítséget csak attól nem, aki igazából küldött. Istentõl. De Õ Nem hagyott magamra. Nagyon könnyû volt beszélgetni Hédivel. A férje különvonult a férjemmel, Hédi maga hozta elõ mire kíváncsi. Tudta a húgoméktól hogy mi járunk gyülekezetbe és örült, hogy talált egy embert akivel ilyen dolgokról beszélgetni lehet. Azt mondta nekem, hogy te vagy az én emberem. Arra volt kíváncsi van e túlvilág, találkozunk e azokkal, akik már elmentek. Beszélgetés közben én érzékenyültem el és Õ vigasztalt, hogy ne sírjak, Õ nem fél a haláltól. És közben derûse, mosolygott. Halála elõtt még egyszer elmentünk hozzá, közben küldtem neki kazettákat, Bibliát, de már akkor a betegsége nem engedte, hogy ezeket használja. Hiába tapasztaltam meg, hogy minden el van készítve. A második látogatásunk alkalmával megint eljátszottam, hogy mennyire nem vagyok képes elmenni. Akkor már Hédi olyan állapotban volt, hogy beszélgetni már nem tudott. Mondtam neki, hogy nem vagyok valami jó olvasó, de ha gondolja olvasok a Bibliából. Örült neki. Jób könyvébõl olvastam valamennyit, aztán a 23. zsoltárt olvastam el neki és Õ közben mindig helyezkedett, mert már sehogy sem volt neki jó, és mikor egy kicsit abbahagytam az olvasást mindig mondta, hogy milyen szép amit hall. Közben kezdett elcsendesedni és mindig olyan volt, mintha felriadna. Mondtam neki, hogy abbahagyom az olvasást nyugodtan pihenjen. De nem hagyta, hogy abbahagyjam, hanem inkább félt attól, hogy elalszik és nem hallja, hogy mint olvasok. Egy ilyen elkészített alkalmat akartam én elengedni. Nem tudom, hogy az Úr mit tudott rajtam keresztül elvégezni, de hálás vagyok, hogy küldött embereket, akik nem engedték, hogy ezt az engedetlenséget elkövessem. Az unokahúgom felõl pedig bizonyosságom van, hogy jó helyre került.
Kovács Pálné (Ildikó)