Istennek ilyen indulata van felénk, errõl szeretnék beszélni, hogy az én életemben ez miben valósul meg. Kicsi koromból mondanék el egy történetet. Mielõtt édesanyám elment otthonról dolgozni, szeretett volna elköszönni és megcsókolni. Én ezt visszautasítottam, anyu így ment el dolgozni. Késõbb ezt nagyon bántam és utána mentem addig amíg lehetett -az utcai kapuig- majd ott sírtam. Ezt a kaput én most ajtónak -az életem ajtajának- hívnám, mert Jézus ott állt a másik oldalán és várt rám, hogy beengedjem az életembe Õt. Ma már tudom, hogy Isten ébresztgeti a lelkiismeretemet minden ilyen esetben. De ki tanított engem arra, hogy édesanyám szeretetét visszautasítsam? Azt, aki szült, táplált, nevelgetett, gondoskodott rólam. Azt látom, hogy én ezzel a szeretetlen természettel születtem. Így vagyunk Istennel is. Õ teremt, szeret, megtart minket és mi szüntelen visszautasítjuk õt a nélküle való életünkkel. 27 éves koromig éltem így. Szeretetlenül, erõszakosan, haraggal és rossz indulattal telve. Szerettem volna szeretni, de nem ment és sokat szenvedtem ebben. 2000 szeptemberében megtért az édesapám és a mostohaanyám. Attól kezdve szüntelen hallottam az evangéliumot. Eleinte nagyon bosszantott és zavart az egész, hiszen én egész életemben a vallásosság halvány szikrája nélkül éltem, ám az Atya is vonzott magához. Késõbb megértettem, hogy az evangélium üzenete nem vallásosság, hanem Abban való teljes bizalom, aki megtart engem. Néha én is vágyakoztam erre a kapcsolatra, de sok minden visszahúzott. Hosszas erõltetésre és Isten munkája szerint végül jelentkeztem egy lelkigondozói hétre, ahol Jézus már szemtõl szemben állt velem az élet útján. Napokig sírtam, mert megértettem, hogy azért vagyok szeretetlen, örömtelen, rideg, lelketlen, mert Jézus nélkül élem az életem. Megértettem, hogy Õ tud új természetet adni, aki képes szeretni, örülni, tûrni. Végülis megtértem. Azóta sok minden megváltozott. Mivel már nem csak rólam szól az életem, ezért több feladatom, felelõsségem és örömöm van. Meggyõzõdésem, hogy az a keresztény ember, aki mindig magával foglalkozik, az minimum egyhelyben áll. Mi a saját megszentelõdésünkrõl könyveket tudnánk írni. A megszentelõdés nagyon fontos, de egyedül, önmagamban nem megy. Jézus sem magával foglalkozott, hogy milyen rossz neki itt az emberek között, az Atyától "távol", hanem közöttünk volt és aki hozzáment, azt Õ nem küldte el. Egyébként azok között volt, akiket szeretett. Megtérésem után sokat beszéltem az embereknek az Isten szeretetérõl, de ezekben a bizonyságtételekben nem mindig volt Élet, hanem egyszerû törvényeskedéssé silányult. Talán azért volt ez így, mert kötelességemnek éreztem, hogy az Istennek megfelelõ életet éljek. Igazából az Isten munkája bennem, ha a megélt hitem nem a külsõ törvénybõl indul ki, hanem egy belülrõl fakadó hálából, amit az Istenhez való ragaszkodás táplál. Ezt Isten sok bukásból való felálláson, szolgálaton és a Tõle rendelt segítõtárson keresztül munkálja életemben. Beát választottam segítõtársamnak, egyszerûen azért, mert szeretem és õáltala értettem meg valamit, Jézus és az Õ mennyasszonya a gyülekezet kapcsolatáról Ef.5,25. Régi életem egyik nagy csapdája volt a magányosság. Akinek nincs társa és barátja, mindig mindent egyedül csinál, az szüntelen vágyakozik társra, de zárkózottsága, önmagában való élete miatt soha nem képes kapcsolatot teremteni senkivel és egyedül marad. Amikor Beát megismertem, észrevettem, hogy akár mennyire is kedves nekem, mégis az óemberem ellenállásába ütközök, aki a régi életem zárkózott társtalanságában maradna. Ezt is Isten gyõzte le bennem, fõleg a 2Kor.5,21. igéjével ("Mert azt, aki nem ismert bûnt, bûnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk õbenne."), amikor az személyessé lett nekem. Most Beával a házasság elõtt állunk és ezért tudok hálás is lenni. Nemrégen megismerhettem a keresztelési igémet: "Ezért is szenvedem ezeket, de nem szégyellem, mert tudom, kiben hiszek, és meg vagyok gyõzõdve, hogy neki van hatalma arra, hogy a rám bízott kincset megõrizze arra a napra." 2Tim.1,12. Ez egész életemre szóló üzenet. Amit Isten rám bízott, nálam letétbe helyezett, azt a kincset Õ megõrzi nálam, hogy gyümölcsöt teremhessen az életemben. Ez a kincs az evangélium. Mindnyájunknak, akik hiszünk Jézusban, mint Szabadító Megváltónkban, azoknak Isten megadta ezt a kincset. Földi életünk célja nem a múlandó dolgok és örömök gyûjtése, hanem mindennap visszatalálni Istenhez, majd, hogy teljes, múlandó életünket örökkévaló mennyei kincsekre cseréljük az evangélium üzenetének megélése, és így "hirdetése" által.
Buzás István