Pár napja azt a felkérést kaptam, hogy a gyülekezet hírlevelébe írjak egy rövid bizonyságtételt. Tekintettel arra, hogy kevesen ismernek, szeretném közreadni megtérésem történetét. Nevem Borbás Zoltán, Nyíregyházán élek. Bibliai értelemben hitetlen családban nõttem fel, mindenki élte a maga életét, így teltek a napok, hónapok, évek. Gyerekkoromban két esemény volt, ami Isten létezésére irányította a figyelmemet. Az egyik, úgy 5 éves koromban lehetett, amikor nagymamám megpróbált imádkozni tanítani, a másik pedig kb. 8 évvel késõbb történt, amikor azt az akkor még furcsa tanácsot adta nekem, hogyha életem során mindenki elhagyna akiben bíztam, Istenhez még mindig fordulhatok. Ezek az események akkor nem sokat jelentettek, de az emlékezetemben megmaradtak és évekkel késõbb, a szükséges pillanatban elém jöttek. Erre alapozva szeretném biztatni azokat a szülõket, nagyszülõket, akik úgy látják hiába fáradoznak a gyerekek Jézushoz vezetésén, hogy munkájuk mégsem hiábavaló. Az én példám is azt bizonyítja, hogy van értelme, legfeljebb a gyümölcs csak jóval késõbb érik be. Az általános iskola befejezését követõen Budapestre kerültem tanulni, majd dolgozni. A kollégiumban többször beszélgettem egy olyan „furcsa” kollégista társammal, aki bibliaórákra járt, megálltam utcai evangélizációknál, nyáron, a Balaton melletti szakmai gyakorlat alatt elhívtak és elmentem a Jézus élete címû film vetítésére és az azt követõ beszélgetésre, azaz így utólag úgy látom, hogy Isten is keresett engem, és én is Õt. 1989-ben Gyõrbe kerültem, ahol az egyik évfolyamtársam hívott el az általa vezetett MEKDSZ (felsõoktatási intézményekben mûködõ keresztény diákszövetség) összejövetelre, majd Biatorbágyra és gyülekezetbe. Ismeretben egy új világ tárult ki elõttem, néhány család életét közelebbrõl is megismerve olyan szeretetet tapasztaltam, amely sem a mi családunkban, sem pedig az általam eddig ismert családokban nem volt jellemzõ. Mint a szivacs a vizet, úgy szívtam magamba az új ismereteket. Szinte minden hétre jutott egy új felismerés: „Jé, ez is meg van írva a Bibliában!”. Kezdetben a sok új ismeret mellett ez az érthetetlen szeretet volt számomra vonzó. Istentiszteleteken, bibliaórákon, ifjúsági órákon és csendesnapokon sokat hallottam Jézus Krisztusról és a bûnrõl, de ezek lényegét akkor még nem értettem meg. Jóval késõbb, egy, a karácsonyi történetrõl szóló igehirdetésben hangzott el az, hogy ahogyan a napkeleti bölcsek az ajándékaikat letették Jézus lábai elé és mentek tovább az útjukon terheiktõl megszabadulva, mi is letehetjük terheinket, bûneinket Jézus lábai elé. Mint ahogyan a vakonszületett a Jézussal való találkozás után „elkezdett látni”, úgy láttam meg én is az igehirdetés alatt a saját bûneimet és tettem le azokat imádságban Jézus lábai elé. Azóta többen, többször kérdeztek tõlem olyan dolgokat, amikre nem tudtam a választ, mások pedig arra kértek, gyõzzem meg õket arról, hogy Isten létezik. Ezekre a felvetésekre a következõket szoktam válaszolni: Én nem tudok és nem is akarok másokat meggyõzni. Azt tudom „csak” elmondani, hogy vak voltam és most látok. Jézus nélkül az én életemnek sem volt értelme, viszont a vele való találkozást követõen teljesen megváltozott. Más lett az életem értelme, célja, irányítója, Ura. Megváltozott a gondolkodásom, idõbeosztásom. Talán Zákeus példája és a szerecsen komornyik története szemlélteti ezt legjobban. Ahogy Zákeus élete megváltozott, miután találkozott Jézussal, úgy változott meg az én életem is, és ahogyan a szerecsen komornyik ment tovább az Õ útján örömmel, miután Filep „Jézushoz vezette”, én is ilyen örömmel megyek tovább immár nem a széles, hanem a keskeny úton. Az elõbb kicsit helytelenül úgy fogalmaztam, hogy „azt tudom csak elmondani”. Helyesebb lett volna úgy fogalmazni, hogy ezt viszont csak én és azok tudják elmondani, akik már átélték. Nem szívesen szerepelek. Amiért mégis elfogadtam ezt a felkérést az éppen az, hogy bizonyságot tenni, ezeket elmondani más nem tudja, csak az, aki már átélte. Ismét szeretnék biztatni mindenkit, hogyha lehetõségünk adódik tegyünk bizonyságot, ne szégyelljük Krisztust. Valaki egyszer úgy fogalmazott, hogy ha a világ nem szégyelli magát a sok bûn, káromkodás, lopás, csalás, ital, kábítószer, stb. miatt, mi miért szégyelljük a tisztát, Krisztust? Késõbb, ahogy a Bibliát fokozatosan megismertem, egyre több kedves igém lett. Ezek közül is szeretnék néhányat megosztani: Sámuelrõl azt olvassuk, hogy semmit az Úr igéibõl a földre esni nem hagyott. Jósiásról azt, hogy az Úr útjáról nem tért le sem jobbra, sem balra. Józsuéról pedig azt, hogy Õ és az Õ házanépe az Úrnak szolgáltak. Szeretném, ha az én életemre is igazak lennének a fenti igék. Jelen bizonyságtétel terjedelme nem teszi lehetõvé, hogy kitérjek arra, hány igét hagytam a földre esni, hányszor tértem le a keskeny útról jobbra, vagy balra, álltam meg, vagy fordultam vissza azon, hányszor sántikáltam kétfelé, milyen nehézségek, kísértések és bukások értek és ennek ellenére hányszor nyúlt utánam, milyen módon segített fel, védett meg vagy vezetett az Úr. Végezetül, akik személyesen találkoztak az Úr Jézussal, azoknak nem sok újat mondtam, akik azonban még nem ismerik Õt azoknak azt kívánom, amit Pál mondott Agrippa királynak és Festus római helytartónak: „Agrippa pedig monda Pálnak: Majdnem ráveszel engem, hogy keresztyénné legyek. Pál pedig monda: Kívánnám Istentõl, hogy necsak majdnem, hanem nagyon is, ne csak te, hanem mindazok is, kik ma engem hallgatnak, lennétek olyanok, a minõ én is vagyok, e bilincsektõl megválva.” (Ap.Csel. 26, 28-29).
  Jézus a Te ajtód elõtt is ott áll és kopogtat. Hívd be Õt az életedbe!
  Nyíregyháza, 2004.11.18.
  Borbás Zoltán