|
Január 10., reggel 9,30. Rekedten, kapkodva koppantak a szavak: Anyu meghalt, majd hívlak. Nem szóltam, nem is kellett. A süket telefonnal a kezemben egyedül maradtam a hír rettenetes, vállakat roppantó súlyával. Hallottam, lassan megértettem. A torkom összeszorult, a vér dobogott a fülemben és lassan folyni kezdett a könnyem, oldva a torkom szorítását. Magamat sirattam. Valaki elment, örökre lezárva azt az utat, azt a lehetõséget, hogy pótoljam az ellene elkövetett hiányosságokat, elmaradt beszélgetéseket. Nem fogunk többet találkozni, már nem tudom neki sürgetõ hangon bizonygatni, hogy az Úrra van szüksége. Valamikor találkozott az Úr Jézussal, talán egy kicsit bele is nézett a keskeny út kanyarba, de másképpen döntött. Vonzotta a világ. Csinos és szép volt, tele energiával kezdett bele egy embert szétmorzsoló, halálos játékba. Mindig sikerült mindent megoldania, magabiztos volt, és fölényes: az ÉLET-et nem úgy kell élni, ahogy mi teszzük! Annyi jóból kimaradunk! Szerettem és szántam, aggódtam Érte, és féltettem. Nehogy MINDENT elveszítsen ebben a halálos táncban. Hiszen táncpartnere a Gonosz, aki kaján vigyorral lép át áldozatán. Pár évvel ezelõtt meghökkentette a diagnózis: rák. Akkor dobogó szívvel álltam az ágya mellett, hátha... Hátha meglátja addigi életének minden kudarcát. Hiszen akkor már megfakult a szépsége, a dicsõsség glóriája is lehullt. Aztán meggyógyult. Büszke volt magára, legyõzte a halált. Nem mertem a szemébe mondani, hogy "csak egy idõre" és hogy ezt az idõt már ne tékozolja el! Hiszen a születés pillanatában elindulunk a halál felé. Nincs korhoz kötve, lehet újszülött, vagy kisgyerek, ereje teljében lévõ fiatal, nagy tenniakarással fûtött középkorú ember. Nem tudhatjuk. Ezért kell szakadatlanul bizonyságot tenni az életünkkel. Nem csak beszélni, ÉLNI!!! Asziszi Ferenc mondta: " élj az Úrral 24 órán keresztül, és néha mondj egy mondatot!" Hogy a körülöttünk élõk élhessenek! 2003. õszén ismét beteg lett. A rák kitartóan végezte pusztító munkáját. Rettenetes harc kezdõdött. Nem akart meghalni, gyûlölt mindent és mindenkit. Ordított Istennel, hogy " úgyis tudom, hogy meg akarsz törni!" Én is tudtam. De csak néztem lázadását és sírtam, ilyen testi - lelki gyötrelem láttán. Nem engedte, hogy megöleljem, hogy "csak úgy " szeressem, csendben. Hogy odaszerethessem az Úr tenyerébe. Imaharc kezdõdött: tudtam, hogy sokan hordozzák csendességeikben ismeretlenül is. Szinte a fél világ: Amerikától Ausztráliáig, és a körülöttünk lévõ testvérek serege. Gyakran kérdeztek az állapotáról, nem voltak jó híreim sem testi, sem lelki javulásáról. Éjszaka ha felébredtem, vagy reggelente az elsõ gondolatom is Õ volt. Tudtam, hogy az Úr meg tudná gyógyítani, pár évvel ezelõtt is megtette. De már csak azért könyörögtem, hogy ÉLETRE haljon meg! Sokszor tehetetlenül nézi végig az ember szerettei rohanását a kárhozat felé, kezeinket tördelve, kétségbeesetten akarjuk megóvni õket nehezektõl, nyomorúságoktól, kudarcoktól, talmi csillogástól. Aztán már csak azért fohászkodunk, hogy " Uram, ha lehetséges, ne kelljen nagy mélységet megjárnia." De van akinek kell, ez szükséges, mert nem kell neki az Atya szeretete. Nem érdekli, hogy várja, hogy életre hívja, hogy értelmet, bölcsességet adna ehhez a földi élethez. Hit nélkül nem tudjuk megtanítani élni a gyerekeinket, a ránkbízottakat, hiszen azt teszik, amit látnak. Tönkre tesszük Õket! Hogy van merszünk ilyen hatalmas labirintusba, mint a földi élet, Vezetõ nélkül elindulni? Hiszen mindenrõl kiderül, hogy értéktelen szemét és mindenki elmegy mellõlünk. Veszendõ dolgokba kapaszkodunk, és halandó emberekbe, ami nem tart meg, és ami megtarthatna abba nem, pedig Õ a Mindenható Isten, az Atyánk! A tüdejét egyre jobban birtokba vette a gyilkos kór, és gyõzött… Akkor... 2004. január 10.-n. A harc végetért. Békesség lett a szívemben. A könnyem folyt, de a lelkem megnyugodott. Az itt maradottakért kell most már könyörögni, hogy hamarabb megtalálják az Úr kegyelmét, hogy ne üres kézzel kelljen átmenni Isten országába. Egyetlen olyan ember se legyen a közeli és távoli ismerõseink, rokonaink között, aki lehet, hogy találkozik az Úr Jézussal, de elmegy mellette s MINDENT! elveszíthet! A Húgom volt Õ. "Élt" 44 évet. Itt a földi létben nem lettünk testvérek, de bízom benne, hogy mielõtt a küszöböt átlépte, az utolsó pillanatban átölelhette az Isten, kárpótolva az én elmaradt ölelésemért. Györfi Mihályné |
Készítette: Györfi Mihály e-mail: gy-m@freemail.hu
