A nevem Kovács Péter, Nyírteleken élek, és a Nyírszõlõsi Evangélikus Gyülekezethez tartozom.  Ezidáig nem tettem bizonyságot arról, hogy bennem is valósággá vált az Isten kegyelme. 1999. óta családom rendszeresen járt istentiszteletre. Velük tartottam én is, bár egyik másik alkalommal (akkor még) sikerült kihúznom magam alóla. Nem láttam semmi hasznosat benne: a lelkész mond valami szöveget a Bibliából, énekelnek néhány éneket, és annyi. Éreztem a szívemben, hogy Isten létezik, és úgy gondoltam, ez elég nekem. Ahogy édesanyáméknak sikerült egyre többször elrángatniuk vasárnap délelõttönként, az ott hallottakból mindinkább rájöttem, hogy a hívõ és a világi élet határához viszonyítva én bizony mélyen a világi életben vagyok. Ekkor már tudtam, hogy Isten nélküli élettel kárhozatra jutok, ha földi pályám véget ér. Megijedtem. Istentiszteletre már folyamatosan jártam, de Bibliát nem olvastam, Ifjúsági alkalmakra nem jártam. Sok idõt töltöttem viszont az akkori haverokkal, „barátokkal”. Nem tartottam sürgetõnek, hogy hívõ életet éljek. Bevallom, hogy a környezetemben lévõ emberek elõtt szégyelltem is, féltem, hogy emiatt majd kiközösítenek. Évek teltek el ilyen állapotban. Késõbb a haveri társaságban sem éreztem jól magam. Olyan dolgokba kezdtek (diszkózás, ivászatok, házibulik), amihez nekem nem igazán volt kedvem (és nem is nagyon hívtak a társaságukba). Éreztem, hogy más vagyok. ’97-ben szereztem meg a jogosítványt motorkerékpárra. Leginkább azzal foglalkoztam, és mellette eljártam Istentiszteletre is. Egy szál barátom volt, akivel sokat beszélgettünk, és persze motoroztunk. Vegetáltam. Lassacskán azért építettek a vasárnapi Igehirdetések.
17-18 éves voltam. Egyre inkább kezdtek érdekelni a lányok. Motoros barátomnak is barátnõje lett. Irigyeltem õt, és én is próbálkoztam 1-2 lányt megismerni. Mivel nem jártam semmilyen szórakozóhelyre, a kapcsolatteremtések lehetetlenné váltak (bamba voltam). Feszültséglevezetésképp sokat motoroztam. Nem érdekelt, ha felborultam, összetörtem magam. Háziorvosunk összes Hidrogénperoxid és kötszerkészletét felemésztettem. De Isten folyamatosan munkálkodott a szívemben. 
Kezdett megszünni a tömegiszonyom, és abban reményében ,hogy megismerkedek egy leánnyal, elkezdtem ifiórára, csendeshetekre, -hétvégékre, különbözõ alkalmakra, és énekkarra is járni. Egyre nagyobb szükségét éreztem, hogy Isten közelében legyek. Igeolvasáskor még nem értettem, hogyan szólhat az hozzám. Kezdtem felnõni, és egyre több gondot láttam magam körül: Hogyan fogok megélni? Mi lesz velem, ha szüleim már nem lesznek? 
2001. februárjában elmentem az EKE ifjúsági hétvégére. Kezdetben semmi különös nem történt, de végig mintha gyomoridegem lett volna. A bizonyságtételek, amiket hallottam, mélyen érintettek. Az egyik csoportos beszélgetés elõtt mindenki kapott egy igéslapot. Én egy minden kérdésemre választ adó Igét kaptam: 
 „Bölccsé teszlek, és megtanítalak, melyik úton kell járnod.
 Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem.” Zsolt. 32,8.
Minden megtérõ bûnösnek, személy szerint nekem is mondta ezt Isten.
 Lassan összeálltak azok a megtörtént események, hogy Isten elküldte a Fiát, hogy szolgáljon, és megismertesse az emberekkel az örök élet egyszerû lehetõségét, majd ez a Fiú meg is halt, hogy a bûneimet elfedezze. Sokat gondolkoztam. A csoportos beszélgetésen is csak néhány szót tudtam kinyögni, a mondataim épphogy értelmesek voltak. 
Utolsó napon a morzsaszedésen sokan felolvasták az igéslapjaikat. Az enyém a kabátzsebemben volt, kissé messze tõlem, egy fogasra felakasztva. Tétováztam, hogy érte menjek-e. nem emlékeztem pontosan, mi áll rajta. Érte mentem. Kivettem a kabát zsebébõl, és elolvastam magamban, majd még egyszer elolvastam. Leültem a helyemre, és sírni kezdtem. Nem tudom miért. Egy változást éreztem. Nem változtam át, csak született bennem még valami. Több voltam, mint azelõtt 5 perccel. Nem szeretek sok ember elõtt beszélni, de fölálltam, és felolvastam az Igét, és gondolatok, kérdések, és rengeteg dolog kezdett cikázni a fejemben. Mintha valami el akarna tántorítani- nem azt mondtam, amit kellett volna. Elkezdtem beszélni, és a mondókámból annyit tudtam kihozni, hogy a szívemen érintett ez az Ige. Elmulasztottam a teljes bizonyságtétel lehetõségét az óemberem félelme miatt. De itt tudtam elõször hangosan imádkozni. Hazafelé is sokat elmélkedtem, és kétségek merültek fel bennem. Beszélni kezdtem ezekrõl a gondolatokról egy –állíthatom, hogy akkor már- testvéremnek. Õ azt mondta, neki is voltak hasonló kérdései. Mikor az édesanyjával beszélt ezekrõl, anyukája megkérdezte: Hiszed, hogy Jézus él, és meghalt a bûneidért? A testvérem azt felelte, igen. Még egy kérdés: Hát akkor? Én is hittem, és hiszem, hogy Jézus értem is szenvedett a kereszten. Messze-messze nem lettem tökéletes ember. Mindennapjaimban megmaradt a kísértés és a bûn sokmindennel kapcsolatban. De élhetek úgy, hogy tudom, ez mind megbocsáttatott, és az Istenbe vetett hitemmel ennek a mérhetetlen mennyiségû bûnnek mértékét Isten segítségével csökkenthetem. Az óemberem a lustasággal, és megannyi más dologgal visszatart, de akaratom van arra, hogy életem Istennek tetszõ legyen. A párkapcsolat dolgai még mindig sokat foglalkoztattak. Ebben a kérdésben is épített, erõsített engem az Úr. De errõl talán egy másik alkalommal. Lassan 22 éves leszek, és fontos dolgok állnak elõttem. Igyekszem, hogy mind többet és többet bízzak az életembõl Istenre
 Hálát adok az egyetlen, igaz Istennek, hogy ilyen helyen élhetek. Itt érlelõdhettem meg arra, hogy megtérjek, és ha kicsit késõn is, de bizonyságot tehetek. 
 Köszönetet mondok minden bátorításért, és lehetõségért Krisztusban élõ Testvéreimnek!
  Erõs vár a mi Istenünk!
 
 

          Kovács Péter