2005. máj. 28. éjfél körül. Éppen sétálok fel a dombra, ahol a szállásom van a biatorbágyi gyülekezeti hétvégén. Vigyorgok… Alig félórája már tudom, jó helyre kerültem. Végre felértem a hegyre, és letehettem életemet az Úr kezébe. Elszámoltam a lelkiismeretemmel Megváltóm színe elõtt. (Volt mivel…) Habár nem volt könnyû az ide vezetõ utam. Nagyon kemény voltam, mint az ifjú katona, aki meg akarja menteni a világot. Felettesének viszont meg kell törnie õt, hogy engedelmeskedjen, mert egyedül nem nyerhet háborút. Én sem nyerhettem, és ezt az Úr nagyon keményen bebizonyította nekem. Kegyetlenül a porba sújtott, megmutatta, hogy lelkileg is porrá leszek, ha elé kell állnom. Egyedül, Nélküle az élet próbáját sem tudom megállni, nemhogy a világot megmenteni. Soha nem voltam hitetlen, reformátusnak kereszteltek, és megtérésem sem e májusi hétvégén kezdõdött. Mindig volt valamiféle istenképem, csak nem nagyon hittem benne. Az emberi erõmben hittem leginkább, amit az általam elképzelt Teremtõtõl kaptam. Késõ kamaszkorom óta nem voltak komoly lelki gondjaim, életem sem hevert romokban. Jézus végtelen irgalma és szeretete kellett, hogy elgondolkodjak. Tudta mire van szükségem. Nem a bûn kegyetlenségét éreztette meg velem, hanem a szeretet erejét. Erre 2005. febr. 12-én estefelé került sor, a Piliscsabán. Mindig is imádkoztam, hálát adtam a jó dolgokért és kértem valami jelet, hogy hinni is tudjak abban, amit vallok. Hát megkaptam a jelet. Kegyetlen jelet. Egy nagyon komoly baleset kellett hozzá, amit végignéztem. Megrendítõ volt látni, hogy a balesetet szenvedett lány édesanyja képes volt sírva azt mondani, „Jó, hogy nem más gyerekével történt a baleset, mert a sajátjáról tudja, hogy bármi történik, nagy tragédia már nem lehet, hiszen megtért. Az Úr adta, ugyanúgy el is veheti, ha akarja. És köszöni szépen azt, hogy eddig is vele lehetett e kislánya.” Késõbb kiderült, hogy nincs nagyon komoly baj, de nagyon elgondolkodtattak a történtek. Hihetetlen, hogy micsoda ereje van annak a szeretetnek, ami nem kapni, hanem adni akar, de ezt csak az Úr adhatja, mert mi csak gyenge emberek vagyunk. A hétvégére a következõ igét kaptam: „Csak én tudom, mi a tervem veletek, békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövõt adok nektek” (Jer. 29,11) Talán mondanom sem kell, hogy a baleset után teljesen más szemmel és szívvel olvastam el. Az Úr meggyújtotta a jelzõtüzet a hegyen, észrevettem és elindultam felé, de nagyon nehezen haladtam csak elõre. A 24. tavaszomat kezdtem el ekkor. Már kialakult a személyiségem és meg kellett törni. E változást, ami április közepéig tartott, az Úr nagyon durva módon végezte el bennem. Nagyon mélyre kellett szállnom, és mindent átértékelnem. Ésszel ekkor már mindent el tudtam fogadni, csak szívvel nem sikerült. Ezzel sokáig vajúdtam. Eljutottam a hegy lábához, el is indultam felfelé, de a csúcs közelében elakadtam. Már kezdtem azt gondolni, hogy ez nekem nem megy, de az Úr ismét megmutatta erejét. Az utolsó lépéseimet Biatorbágyon tettem meg, máj. 28-án este. Találtam egy igét, valaki otthagyta. „Szeressétek az Urat, ti hívei mind!” (Zsolt. 31. 24.). Ismét megmutatta, mi a teendõm. Fél tíz körül leültem beszélgetni a gyülekezet lelkészének feleségével. Jó kis dumaparti volt. Azt hiszem már csak ki kellett beszélnem magam, mert az Úr megfogta a kezem és felsegített a csúcsra. Hazaértem… 2005. máj. 28. éjfél körül. Éppen sétálok fel a dombra, ahol a szállásom van a biatorbágyi gyülekezeti hétvégén. Már szívvel is képes vagyok szeretni Jézust. Ezért vigyorgok…
Kulcsár Márton