Életem nagy részét az Úr nélkül éltem, úgy gondoltam el tudom én a dolgaimat rendezni magam is a saját magam erejébõl. Megnõsültem, családot alapítottam, felépítettük a házunkat, egészségesek voltunk, gyermekeink születtek, õk is egészségesek, van munkánk mind a kettõnknek. Aránylag jól megvoltunk, kisebb összezördülések voltak nálunk is, mint más családoknál, de ezeket mindig megoldottuk. Én ezt a világ legtermészetesebb dolgának gondoltam, úgyhogy eszembe sem jutott, hogy én az Isten dolgaival bonyolítsam az életemet. Míg nem egy napon Henrietta lányom és a feleségem azzal a kérdéssel állt elõ, hogy mit szólnék ahhoz, ha a helyi Evangélikus Gyülekezet lelkésze eljönne hozzánk egy délután családlátogatásra. Azt feleltem nekik, hogy felõlem jöhet ha akar. Gondoltam magamban, vendégszeretõ ember vagyok én, majd csak eltelik az a délután is. Úgyhogy el is jött hozzánk jelenlegi lelkészünk, Györfi Mihály, akivel azóta szorosabb családi kapcsolatba is kerültünk, ugyanis nászok lettünk. Meg kell mondanom, hogy megkönnyebbültem mikor megláttam, hogy egy szakállas farmernadrágos ember jön befelé. ”Jaj de jó, hogy nem reverendában jött.” Illemtudóan elbeszélgettünk, kicsit megismerkedtünk, elmondtam neki, hogy nekem eddig nem volt igazi kapcsolatom az Istennel, és úgy gondolom, hogy nekem nem is hiányzik az életembõl. Akkor látszólag ezt õ tudomásul is vette, és különösebben nem is forszírozta a dolgot. Elköszönt és elment. Én meg gondoltam magamban, na egész könnyen ment a dolog. De aztán egyre többet volt téma a családban az Isten. A feleségem egyszer azzal állt elõ, hogy elmenne Biatorbágyra egy csendes hétre. Azt feleltem neki, menjen ha akar, de nekem hagyjon békét ezzel a dologgal. Õ el is ment és mikor haza jött azt vettem észre, hogy az én feleségem más lett, másként viszonyul hozzám, kicsit alázatosabb lett és nem felesel velem annyit, mint korábban. Csendesebb módon figyelmeztet a hibáimra, más hangnemben beszél velem. Gondoltam megérte, hogy elment arra a csendes hétre, elõnyére változott. Igen ám, de egyre többször került szóba, hogy jó lenne, ha én is elmennék egy ilyen hétre. Én nem nagyon akartam beadni a derekam, úgyhogy mindig udvariasan elutasítottam a dolgot. 1995-ben Henrietta lányom megpályázott egy angliai szolgálatot, amire igen válasz jött. Én kísértem fel Budapestre, onnan indult a busz Londonba. Nem mondtam neki, de nagyon féltettem. Mikor elbúcsúztunk azt mondta: "Apa el kellene menned Biatorbágyra." Azt feleltem neki, jó, majd gondolkodom rajta. Amikor elment azt mondtam magamban. Na, Istenem, ha épségben, baj nélkül odaér elmegyek arra a csendes hétre. Mondanom sem kell, hogy a lányom baj nélkül odaért. Isten könnyedén teljesítette amit kértem tõle. Most már rajtam volt a sor, hogy megtegyem azt, amit megígértem. Így kerültem 1996 februárjában egy csendes hétre. Úgy mentem oda, hogy megpróbálok nyitott lenni, amennyire tõlem telik. Kicsit nehéz volt nekem az a hét, mert olyan dolgokkal kellett szembesülnöm, amikrõl nekem addig más volt a véleményem. Sok dolgon el kellett gondolkodnom, úgy hogy azon a héten még nem tudtam átadni az életemet az Úrnak, de sok minden megfogott engem. Idehaza el-el járogattam istentiszteletre, és a következõ évben újra rászántam magam egy biatorbágyi hétre. Azon a héten már keményen hatott rám Isten szava és én összetörtem bûneim alatt, amit Isten Igéje megláttatott velem. Azon a héten elrendeztem Istennel a dolgaimat, de úgy gondoltam, hogy a neheze még hátra van mert az emberekkel is el kell rendezni. Hazafelé menet szóvá is tettem, hogy nekem kétségeim vannak, és félek az otthoni elrendezéstõl, de Misi bátorított, hogy az Isten már elõttem elrendezi azt. Így egy kicsit megnyugodtam, és hazaérvén kicsit féltem ugyan a következményektõl, de odaálltam a családom elé és nevén nevezve a bûneimet, amelyeket Isten megláttatott velem, bocsánatot kértem tõlük. És ma már hálás vagyok Istennek, hogy akkor eljuttatott oda, hogy megtegyem ezeket a lépéseket. Megbizonyosodtam róla, hogy mennyivel könnyebb úgy élni, ha az ember leteszi a bûneit a kereszt elé, és nem cipeli egy életen keresztül. Mert Jézus megfizetett az Õ kereszthalálával az én bûneimért is és mindenki bûnéért, akik ezt hisszük és elfogadjuk. Ráadásul Isten kegyelmébõl újjá szül minket és átmegyünk a halálból az örök életbe. Nagy öröm volt ez az életemben, megtapasztalni az Isten kegyelmét, amelyet Õ vég nélkül osztogat mindazoknak, akik hisznek Jézus Krisztusban. Ezek után jöttem rá, láttam meg azt, hogy milyen sokszor gondoskodott õ rólam az addigi életem során is, amikor én még csak nem is gondoltam rá.
Kovács Pál