Bán Jánosné vagyok. Egy éve az Úr gyermeke. A bizonyságtételre készülve sok mindent hozott elém az Úr. Bíztatásként adta ezt az Igét: ”Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt…” (1Timóteus 1,8a) és a Zsoltárok könyvének negyvenedik fejezetét, melyet az Úrnak való hálaadással gyakran idézek a bizonyságtétel közben. 

Szeretett Testvéreim!

13 éve vártam az Urat, mikor egy éve lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. Azelõtt nagyon távol voltam az Úrtól, szenny és mocsok volt az életem. Vétkeztem valamennyi parancsolata ellen. Rossz házasságom, (a férjem ivott, ütött-vert, erre ittam én is) az ital, a vélt kiúttalanság miatt el akartam dobni az életemet, de Isten akaratából életben maradtam. Kiemelt a pusztulás vermébõl, a sárból, az iszapból. Akkor már hittem, hogy van Isten. Tudtam, az Õ akarata, hogy éljek. Sokat változtam és változtattam az életemen. Férjemtõl hazaköltöztünk anyukámékhoz. Nem ittam, mindenütt kerestem az Úrhoz való közeledés lehetõségét. Templomba jártam, bár rendszertelenül. Két lovagrendnek is tagja lettem, abban a reményben, hogy magamra vonom Istenünk tekintetét. Sajnos ezek a rendek Isten nevében, de Istentõl nagyon távol mûködtek, nagyon is világiak voltak. Imáim is inkább csak magamért és családomért szóltak. Sok évig laktunk a szüleimnél, de amikor a gyerekek felnõttek, mindenképpen költöznünk kellett. Lakást kerestünk, esetleg albérletet kis pénzbõl. Szinte minden próbálkozásunk kudarcot vallott. Egyre többet imádkoztunk kislányommal az Úrhoz, hogy segítsen meg minket, és Õ meghallgatott, és megkaptuk azt a szolgálati lakást, ahol lakunk. 

„Uram, Istenem !
Sok csodás tervet vittél véghez értünk, nincs hozzád fogható.
Szeretném hirdetni és elmondani, de több annál amit fel tudnék sorolni.”
                                                                                        (Zsolt 40,6) 
Kislányom már barátok révén néha járt a gyülekezetbe, míg egy évvel ezelõtt anyák napján elhívott engem is. Gyönyörû volt, ahogy a gyerekszájak zengték az Úr dicséretét. 
Ezután már gondolkodás nélkül mondtam igent, hogy menjünk a gyülekezeti családos hétre, Albertirsára. A családos héten sok dolgot megértettem. Hazatérve is azon gondolkoztam, miért vagyok még mindig távol az Úrtól. Mi az a kincs, amitõl nem tudok szabadulni. És az Úr rámutatott. Az akaratom az. Mivel nem az Õ, hanem a saját akaratom szerint élek és cselekszem. Nagy kincsem a függetlenségem. Több napig gondolkodtam, hogy adjam fel a függetlenségemet, a legdrágább kincsemet, és akkor így szólt hozzám az Úr igéje:

„ Én tehát még ma leveszem a kezedrõl a láncot. Ha úgy látod jónak, hogy Babilóniába jöjj velem, akkor jöjj, és nekem gondom lesz rád. Ha pedig nem látod jónak, hogy velem jöjj Babilóniába, akkor maradj! Nézd, elõtted van az egész ország, mehetsz, ahová jónak és helyesnek látod! De késõbb már nem lehet visszatérni.”  (Jeremiás 40, 4-5a)

Szinte összeroskadtam. Összeszorult a szívem. Én és a mérhetetlen önzésem semmivé lett ekkora szeretettõl. 
„Uram, ne vond meg tõlem irgalmadat, szereteted és hûséged õrizzen szüntelen!”
                                                                                                       (Zsolt 40,12)

Éreztem, mennyire nyomorult, bûnös vagyok. Érdemtelen erre a mérhetetlen kegyelemre. 
    -Uram! Légy kegyelmes hozzám! Gyógyíts meg engem, mert vétkeztem ellened!
 Megbántam bûneimet, és az Úr megbocsátott.
    -Drága Istenem! Tiéd életem minden napja!
 Azóta az Úrnak élek, és kérem rendelkezzen velem, az Õ akarata szerint szeretnék élni. Minden nap érzem védõ szárnyait, pofozgató, simogató kezeit, féltõ szeretetét. Az Úrnak gondja van a hozzá folyamodókra. Azóta rendszeresen járok istentiszteletre, bibliaórára. Állandóan azt keresem, hogyan szolgálhatom az Urat. Az Úr, Szent Lelke által a szívembe költözött. Olyan szeretetet és békességet kaptam, amit csak az Úrtól lehet kapni, és az örök élet ígéretét. Elvette minden megkötözöttségemet. Nincs ital, kávé, cigaretta, és nem is hiányzik. Adott viszont benneteket szeretett testvéreim. Adta ezt a gyülekezetet. Adott mérhetetlen szomjúságot az igére, és fület a hallásra. Olyan volt, mintha egy elzárt világ tárult volna ki elõttem. Adott bûnlátást, hogy lássam bûneim sokaságát, hogy lássam mennyi bûnt követek el nap, mint nap, és megértsem mit tett értem Jézus, aki értem is meghalt a kereszten, az én bûneimet is magára vette. 

„Új éneket adott a számba, Istenünknek dicséretét.” (Zsolt 40,4)
„Hirdetem igazságodat a nagy gyülekezetben…”  (Zsolt 40,10) 
„Nem titkolom el szeretetedet és hûségedet…” (Zsolt 40,11)

Minden nap gondoskodik rólam az Úr. Mindig abban, amire szükségem van. Múltkorában, mikor üres volt a kamra, nem tudtam mit együnk, csengettek, és Balázs (gyülekezetünk tagja) hozott egy zsák krumplit. Megint csengettek, s az egyik munkatársam hozott egy láda almát. Mert az Úr segítségemre sietett. Más alkalommal a kislányom nagyon beteg volt, belázasodott. Másnap pedig helyt kellett állnia az iskolában. Egész este imádkoztam gyógyulásáért, és reggel láztalanul ébredt. Áldom érte az Urat. Van, amikor saját fejem szerint, az Úr nélkül akarom megoldani dolgaimat. Abban nincs is köszönet. Sajnos mindig csak utólag látom, miért nem sikerült. 
Szeretett Testvéreim!
„…nekem az élet Krisztus…!”   (Filippi 1,21a)
Ez az ige volt a Biatorbágyi csendeshéten az ágyam felett. Így szeretnék élni. 
Krisztusban, Krisztussal, Krisztusért.
 
 
 

  Bán Jánosné