|
szeretettel vár mindenkit a 2003 június 07-én tartandó menyegzõjére! Valaki azt kérdezte tõlem, hogyan élem meg a lányom elvesztését. Kicsit megütköztem, hiszen nem veszteség volt számomra az esküvõjük. A családunk leszûkült egy fõvel, de ki is bõvült. Nem veszítettem, hanem nyertem. Szeretném hogy ez az érzés tovább mélyüljön, hogy az anyós-veje kapcsolatunkon megnyugodhasson az Úr áldása. Neki tetszõ anyóssá és reménység szerint majd nagymamává válhassak.Ezt az iskolát most kezdtem, nagyon sok a tanulnivaló, akár töbszörösen is. Az esküvõvel kapcsolatosan úgy gondoltuk - mi szülõk - , hogy nem szólunk bele a fiatalok terveibe, hanem lehetõségeink szerint támogatjuk õket. 2003.06.07-én kezdték közös életüket, ehhez kérték Isten áldását.Természetesen nem csak az õ életükben volt ez nagy esemény, de számukra is lezárult egy életszakasz, és kezdetét vette egy új. Terveiket jó volt hallgatni, nem kértek semmi olyat, amit nehéz, vagy lehetetlen lett volna teljesíteni. Amikor szeretünk valakit, szeretnénk a kedvében járni, örömet okozni és nem az a cél, hogy az én félresikerült, vagy elérhetetlen vágyaimat, terveimet próbáljam rájuk erõszakolni, megvalósítani. Az Úr és õk voltak a fontosak már csak azért is, mert mi szülõk, gyermekeinkkel együtt hitben élünk. Egyik lányunk meg is jegyezte, hogy könnyû volt nekünk, hiszen nem kellett boxolni a két félnek, hogy ki mit akar. A készülõdésben, várakozásban sokat épültem és tanultam az Úr iskolájában. 1-2 nappal a mennyegzõ elõtt megkérdezte valaki, hogy izgulok-e. Nem! - válaszoltam, és valóban nem volt semmi aggodalom a szívemben. Azt mondtam, hogy nem tudnám elhinni, hogy az Úr szombaton cserben hagyna! Aztán itthon a csendben kicsit összeszorult a szívem, hogy nem voltam - e túl magabiztos, nem hangzott-e nagyképûen a mondat. Nem! Akkor, azokban a hetekben, így is éltem meg. Csak egy dologért könyörögtem, de azért nagyon gyakran, hogy ne legyek akadálya isten áldásának. Ne az emberek véleménye érdekeljen, hanem csak az Övé! Az ezt követõ események olyan biztonságot adtak, hogy nem volt okom kételkedni az Úr áldásában. Kérdés volt a vendégek névsora. Úgy gondolták a fiatalok, hogy az õ lelki családjuk a gyülekezet, és szerették volna, ha részeseivé válnak életük fontos eseményének. A döntés bizonytalanságot is kiválhatott volna, hogy hogyan lehet készülni, ha nem ismerjük a létszámot, hisz jöhetett volna 50, de 350 fõ is. A Nyírtelken épülõ templomunk - gyülekezeti házunk - udvarán tartottuk az esküvõt, nekünk ez akkor, ott kész templom volt, hiszen az Úr ott volt. Úgy gondolom, hogy nem a hely számít, hanem hogy szentté válhat-e, ott lehet -e az Úr, szükségünk van-e az Õ jelenlétére, áldására?! Az Úr és a fiatal pár volt a fontos ezen a napon. Az esketés szolgálatát a férjem végezte és ez érzelmileg sem volt könnyû feladat. Az áldásnál elszorult a torka, fejükre tette a kezeit és csendben voltunk. Többen elérzékenyültek, volt lázas kutatás zsabkendõk után. Valaki meg is jegyezte, hogy "milyen jót sírtunk!". Végülis több, mint 250 ember volt együtt a szertartás idején, az étkezésnél valamivel kevesebb. Jó hangulatban teltek az órák, minden rendben, gördülékenyen ment, hála a leghatalmasabb Rendezõnek. Õ indította az embereket, sokan segítettek, és nagyon sokan áldásként éltük meg ezt a napot. Kicsit belekóstoltunk abba, hogy milyen közösség a gyülekezet, amikor a vállunk összeér a munkában és együtt részesülünk az Úr áldásából. Györfi Mihályné |
Készítette: Györfi Mihály e-mail: gy-m@freemail.hu
