|
szeretettel vár mindenkit a 2003 június 07-én tartandó menyegzőjére! Valaki azt kérdezte tőlem, hogyan élem meg a lányom elvesztését. Kicsit megütköztem, hiszen nem veszteség volt számomra az esküvőjük. A családunk leszűkült egy fővel, de ki is bővült. Nem veszítettem, hanem nyertem. Szeretném hogy ez az érzés tovább mélyüljön, hogy az anyós-veje kapcsolatunkon megnyugodhasson az Úr áldása. Neki tetsző anyóssá és reménység szerint majd nagymamává válhassak.Ezt az iskolát most kezdtem, nagyon sok a tanulnivaló, akár töbszörösen is. Az esküvővel kapcsolatosan úgy gondoltuk - mi szülők - , hogy nem szólunk bele a fiatalok terveibe, hanem lehetőségeink szerint támogatjuk őket. 2003.06.07-én kezdték közös életüket, ehhez kérték Isten áldását.Természetesen nem csak az ő életükben volt ez nagy esemény, de számukra is lezárult egy életszakasz, és kezdetét vette egy új. Terveiket jó volt hallgatni, nem kértek semmi olyat, amit nehéz, vagy lehetetlen lett volna teljesíteni. Amikor szeretünk valakit, szeretnénk a kedvében járni, örömet okozni és nem az a cél, hogy az én félresikerült, vagy elérhetetlen vágyaimat, terveimet próbáljam rájuk erőszakolni, megvalósítani. Az Úr és ők voltak a fontosak már csak azért is, mert mi szülők, gyermekeinkkel együtt hitben élünk. Egyik lányunk meg is jegyezte, hogy könnyű volt nekünk, hiszen nem kellett boxolni a két félnek, hogy ki mit akar. A készülődésben, várakozásban sokat épültem és tanultam az Úr iskolájában. 1-2 nappal a mennyegző előtt megkérdezte valaki, hogy izgulok-e. Nem! - válaszoltam, és valóban nem volt semmi aggodalom a szívemben. Azt mondtam, hogy nem tudnám elhinni, hogy az Úr szombaton cserben hagyna! Aztán itthon a csendben kicsit összeszorult a szívem, hogy nem voltam - e túl magabiztos, nem hangzott-e nagyképűen a mondat. Nem! Akkor, azokban a hetekben, így is éltem meg. Csak egy dologért könyörögtem, de azért nagyon gyakran, hogy ne legyek akadálya isten áldásának. Ne az emberek véleménye érdekeljen, hanem csak az Övé! Az ezt követő események olyan biztonságot adtak, hogy nem volt okom kételkedni az Úr áldásában. Kérdés volt a vendégek névsora. Úgy gondolták a fiatalok, hogy az ő lelki családjuk a gyülekezet, és szerették volna, ha részeseivé válnak életük fontos eseményének. A döntés bizonytalanságot is kiválhatott volna, hogy hogyan lehet készülni, ha nem ismerjük a létszámot, hisz jöhetett volna 50, de 350 fő is. A Nyírtelken épülő templomunk - gyülekezeti házunk - udvarán tartottuk az esküvőt, nekünk ez akkor, ott kész templom volt, hiszen az Úr ott volt. Úgy gondolom, hogy nem a hely számít, hanem hogy szentté válhat-e, ott lehet -e az Úr, szükségünk van-e az Ő jelenlétére, áldására?! Az Úr és a fiatal pár volt a fontos ezen a napon. Az esketés szolgálatát a férjem végezte és ez érzelmileg sem volt könnyű feladat. Az áldásnál elszorult a torka, fejükre tette a kezeit és csendben voltunk. Többen elérzékenyültek, volt lázas kutatás zsabkendők után. Valaki meg is jegyezte, hogy "milyen jót sírtunk!". Végülis több, mint 250 ember volt együtt a szertartás idején, az étkezésnél valamivel kevesebb. Jó hangulatban teltek az órák, minden rendben, gördülékenyen ment, hála a leghatalmasabb Rendezőnek. Ő indította az embereket, sokan segítettek, és nagyon sokan áldásként éltük meg ezt a napot. Kicsit belekóstoltunk abba, hogy milyen közösség a gyülekezet, amikor a vállunk összeér a munkában és együtt részesülünk az Úr áldásából. Györfi Mihályné |
Készítette: Györfi Mihály e-mail: gy-m@freemail.hu
