Kisvárda környékén a reformáció Lutheri ága huzamosabb ideig nem vert gyökeret, inkább a Kálvini ág hóditott. Az elmult századok során azért bizonyára éltek evangélikusok Kisvárdán és környékén, az õ személyük azonban ugyanúgy homályban marad, mint az elsõ magyar evangélikusoké. Irásos feljegyzések mindössze a XX.század elejéig vezetnek vissza. A kisvárdai és környékbeli evangélikusok az ország legkülönbözõbb területeirõl települtek ide. Kisvárdára fõleg iparos, kereskedõ, pedagógus és tisztviselõ családok jöttek, az anyagyülekezethez tartozó un. „szórványokba” pedig inkább nyíregyházi „tót” származású földmûvesek telepedtek le a XIX. század végén és a XX. század elején. A Nyíregyházához közel esõ települések buzgó evangélikusai az ottani gyülekezeti életbe kapcsolódtak be, másutt a református közösségekbe. 
   A Kisvárdai Evangélikus Egyházközséget nem magasabb egyházi fórum szervezte meg, hozta létre. A 30-40 fõbõl álló helybeli evangélikusság szívevágya volt hitük szerinti közösségbe tartozni, és maguk indították el gyülekezetté szervezõdésüket. Kérésükre Paulik János nyíregyházi igazgató lelkész és Balla Jenõ felügyelõ Nyíregyházán, mint központban székelõ missziói lelkészt, Harsányi Istvánt bízta meg a Szabolcs vármegyében elszórtan lakó evangélikus hívek lelki gondozásával. Kisvárdán az elsõ evangélikus istentisztelet 1910. november 27-én, ádvent elsõ vasárnapján tartották az állami polgári iskola rajztermében, amely még sokáig az evangélikusok istentiszteleti helye maradt. 1911. január 6-án, vízkereszt ünnepén tartják az elsõ úrvacsoraosztást a hívek adakozásából szerzett szent edényekbõl. Az istentisztelet utáni alakuló közgyûlésen kimondják, hogy „Kisvárdai Ágostai Hitvallású Evangélikus Missziói Gyülekezet” név alatt tömörülnek és szervezkednek tovább az önállósodásig. Ekkor még csupán Pátroha, Dombrád, Gégény, Fényeslitke és Mándok tartozik a kisvárdai központhoz.
A gyülekezet szervezésében és tovább építésében az un. világi vezetõk jártak az élen. Különösen két áldással kisért név, két élet ragyog abból a korból fényesen: Barcs Béla kir. fõjegyzõ, a gyülekezet elsõ felügyelõje és a munkájában kezdettõl fogva mellette álló felügyelõ utódja: Werner Gyula áll. polgári iskolaigazgató. Utóbbi nevéhez fûzõdik a lelkészi állás megszervezése, birtokszerzés, a templom felépítése. Megsárgult lapok õrzik a gyülekezet elsõ tisztikarának további neveit. Jegyzõ: Ébner Jenõ községi fõjegyzõ, presbiterek: Asztalos Árpád kir. adótiszt, Bencs Mihály iparos, Szirotka Szilárd áll. polg. isk. tanár, Tompa Viktor nyug. vezérkari százados és Vrabecz Béla postatiszt.
A következõ esztendõk megtörték a kicsi gyülekezet szépen indult fejlõdését. 1914-1920. között a jegyzõkönyvek egyébrõl sem szólnak, mint „a haza oltárára helyezett áldozatokról”. A hadikötvényekben elveszett a gyülekezet templomépítésre szánt, nagy áldozatkészséggel összerakott vagyona. Majd késõbb a haza sorsa feletti kesergés és a veszteségek miatt érzett szomorúság uralja az írott emlékeket. Az 1920-as évek a gyülekezet megerõsödésének, gyors fejlõdésének idõszaka. Az 1921. szeptember 12-én felszentelt temetõ, a halottak nyugvó helye lett a gyülekezet elsõ ingatlana. / Az 1960-as években körülépítették, így használhatatlanná vált./ 1925-1927-ben a gyülekezet mezõgazdasági földingatlanhoz jutott, és 1 kat. hold belterületet vásárolt templom teleknek. 1926-ban merész elhatározással önálló egyházközséggé alakult, s az április 11-én tartott közgyûlés kimondja az önálló lelkészi állás megszervezését, és egyhangúlag Csákó Gyula ózdi segédlelkészt -késõbbi püspöki titkárt- választotta meg a gyülekezet lelkészéül. Beiktatása dr. Domján Elek esperes szolgálatával a református templomban történt. A jegyzõkönyv tanúsitása szerint „e templomban soha ilyen nagy számban nem volt mindenféle felekezetü és rangú közönség”. A lelkészi állás betöltésével megkezdõdik a szórványterület híveinek az összegyûjtése és a templomépítés elõkészítése.
Még ebben az évben istentiszteletet tartanak Dombrádon, Vásárosnaményban, Záhonyban, Kemecsén és Gégény-Tölgyestanyán, ahol az evangélikus Holecsko András fáradozása eredményeként községi iskola épül, mely „a népek istentiszteleti helyéül is szolgál”. A gyülekezet területe fokozatosan növekszik Záhonytól Kemecséig, Dombrádtól Beregsurányig, délebbre Mátészalkán túlig- az országhatár mentén le egészen Penészlekig. A gyülekezet lélekszáma ebben az idõszakban mintegy 400fõ, s ebbõl 80 él Kisvárdán. Késõbb – több mint 80 községben – a jegyzõségek jelentése alapján a legmagasabb lélekszám 540 volt. Az anyagyülekezet evangélikusainak száma soha nem haladta meg a 90 lelket.
   1930-ban a hívek adományából, országos gyûjtésbõl és egyleti segélyekbõl ismét összegyûlt a templomépítéshez szükséges összeg. Adorján János nyíregyházi építõmestert kérték fel a tervezésre, majd az épitést is reá bízták. A mocsaras helyen az elõkészitõ és alapozási munkák elvégzése után a templom alapkövét 1931. július 12-én helyezték le, és – hihetetlenül gyors épitkezési tempóval és sok társadalmi munkával – három hónap múlva október 18-án már teljesen berendezett állapotban fel is szentelte a templomot dr. Geduly Henrik püspök.
A belsõ berendezést a gyülekezet presbitere Szamosi József asztalosmester készítette. Vrabecz Béla ezüstkeresztelési edényeket adományozott, Oltványi Olga pátrohai postamesternõ gyönyörû oltárteritõt, Linstner Ádám csillárt. Györffy István az oltárképet festette meg ajándékképpen. Az oltárkép témája: Jézus és a kereszt. /Jézus a kereszthordozásban megpihenve a keresztre támaszkodik./ 
   1933-ban hozzákezd a gyülekezet a lelkészlakás épitéséhez, ami anyagi erõ híján két évig elhúzódik. Rá egy évre viszont egyházfi-harangozólakást építenek. Két évtized alatt teremtõdött meg tehát mindaz, ami egy önálló gyülekezet életéhez szükséges. Az olcsvai és mátészalkai körzet élete külön történet. 1934 nyarán szervezi meg Csákó Gyula lelkész a hozzánk áttért hivekbõl az Olcsvai Fiókegyházközséget. Két év múlva felépitik imaházukat egy kis lakással együtt, mert segédlelkészt is kap a körzet 1963-ig szolgált ott segédlelkész, aki az 1937-ben megszervezett Mátészalkai Fiókegyházat is gondozta.
   A kisvárdai gyülekezetet nem jellemezte sohasem valamilyen lelki sajátosság, kegyesség, hiszen igen sok tájegységbõl származtak hivei. Jellemezte viszont mindig az evangélikus öntudat, az áldozatkészség és testvériesség a másvallásuakkal iránt. 1928-ban Werner Gyula így vall egy beszédében: „Nem szégyelljük evangélikus voltunkat, de bátran valljuk magunkat Isten ihletett emberének, a Jézus Krisztus tanaiban rendíthetetlen hõsnek: Luther követõinek.”
Csákó Gyula lelkész beiktatása alkalmán kijelenti: „Mi minden felebarátunkkal békességben akarunk élni, mert hisz..... mindnyájan egy Atyának vagyunk gyermekei. Mi ragaszkodni akarunk apáink hitéhez, de tisztelni fogjuk más meggyõzõdését, nem akarunk senkit elhódítani, de meg akarjuk tartani azt, ami a mienk.” 
Ilyen elõzmények után nem volt nehéz megélni az ökumenét a következõ évtizedekben. A református gyülekezettel való testvéri jó kapcsolat különösen Kiss Gyula ref.lelkész idejében volt erõs. A gyülekezet kicsiségébõl adódóan mindig rászorult a közegyház és a szomszédos nagy Nyíregyházi Gyülekezet támogatására, de maga is mindig derekasan kivette a részét önfenntartásból és a közterhek hordozásából. Még 1972-ben is országos elsõ volt a Gustav Adolf segélyszolgálat gyûjtésben a lelkenkénti átlagot számolva. Az evangélikus egyház- mint mindenütt – a Kisvárdai Gyülekezetben is fontosnak tartotta a gyerekek tanítását. Az „államosításig” lelkészek és tanítók az iskolákban, azután házaknál és a parókián tanították a hittant, igyekeztek a kicsiket Jézushoz vezetni, eljuttatni a hivõ keresztény életre, jó hazafivá nevelni. Hitoktató tanítók voltak az elemi iskolában Pataky Julianna, Lengyel Angéla, Glatz Sarolta, a középiskolában Krémusz Róbert, Masznyik Zoltán és Werner Gyula.
  A fél évszázadot önállóan élt gyülekezetnek Csákó Gyulán kívül két olyan lelkésze volt, akik viszonylag hoszszabb idõt töltöttek itt: Asbóth Lajos /1951-1963/ és Bárdossy Tibor /1963-1974/. Rajtuk kívül parókus lelkészként szolgált még Békés József, Jurányi István és Deme Károly. 
Az elõzõekben már említett felügyelõkön kívül dr. Glatz Árpád, Hafenscher András, Oltványi Zoltán és Bánszki József álltak a gyülekezet élén. Különösen az utóbbi kettõ buzgólkodott a lelkész oldalán eredményesen és áldottan a gyülekezet lelki és anyagi épülésén. A második világháború és azt követõ évtizedek alatt a gyülekezet lélekszámban megfogyatkozott és így anyagilag is elerõtlenedett. Voltak fellángolások, mint például a háborút követõ evangelizációs évek. A különbözõ egyházi konferenciákon való részvétel, az ott kapott lelki hatás sokakban maradandónak bizonyult. Az ötvenes években Asbóth Lajos lelkész csendes, hûséges szolgálatával igyekezet a nehéz körülmények között együtt tartani a kicsiny nyájat. A hatvanas években, felszabadultabb politikai légkörben ismét egészséges lelki mozgás hullámzott át a gyülekezeten. Az elhalálozás és a fluktuáció következtében azonban a 100-150 lélekre leapadt gyülekezet nem tudott tovább önállóan létezni, és 1975-ben beleolvadt a Nyíregyházi –Evangélikus Gyülekezetbe, illetve az onnan önállósult gyülekezetekbe. A kisvárdai rész jelenleg a Nyírszõlõsi Evangélikus Egyházközséghez tartozik. Önálló gondozót kapott Nagy Miklós missziói munkatárs személyében. Az õ és Györfi Mihály lelkész szolgálata nyomán ismét az ébredés jelei mutatkoznak a gyülekezetben. Az 1999. szeptember 18-i missziói nap különbözõ rendezvényein közel kétszázan fordultak meg.
Reménységben újra evangélikus gyülekezetet látunk Kisvárdán.

                                                                                            Bárdossy Tibor